Archive | јануар 2018

Сима-пенсионер (2/2)

(Предыдущая часть)

Странная женщина эта Лена. Постоянно насупленная, раздраженная, улыбается, только когда приходят гости, и то как-то криво. Одевается она хорошо, всегда красиво причесана. Высокая, сильная и крепкая, лицо скуластое, нос большой и тоже красный. Бровей почти нет, вернее есть, но они совсем незаметны, глаза зеленые, с воспаленными веками.

Сима берет чубук с трубкой, набивает ее и, усевшись на кровать, зовет Ристу, чтобы тот дал огня. Закурив, откидывается на подушки. Полулежа и подремывая, он размышляет о весьма важных вещах: «Эх, поставь я с той стороны пятерку, я бы запер его, пришлось бы ему сказать «мимо», тут-то я и выложил бы четверочку. Вышел бы «аус», и ему капут. А так плакали мои двадцать пар, а пригодились бы на кофе. Ничего, завтра я это лучше обмозгую». Приходят Симе в голову и другие мысли: о старом добром времени, когда он получал большое жалованье и подношенья, о недавно купленном поросенке — хорошо ли тот заперт, и не передал ли он за него, и так далее. Пока Сима так раздумывает, Лена осушает стакан за стаканом.

— Э, дай и мне хоть стаканчик, пока ты все не выпила, — очнулся от размышлений Сима.

— Вот еще, купи, тогда и пей.

— Нет, ты просто с ума сошла,— говорит Сима, поднимаясь. Он отставляет чубук, разглаживает усы и прибавляет: — Дай-ка сюда гусли, поиграю немножко.

— Я тебе не слуга, пойди да сам возьми.

— Сейчас же подай гусли! — кричит Сима. — Иначе черт знает что может быть. Ты совсем взбесилась сегодня.

— Что еще за черт, хотела бы я посмотреть на этого твоего черта! — огрызается Лена, упрямо тряся головой.

— Ну, это самое, — уже смягчается Сима, — я и сам могу взять, я ведь помоложе, а ты действительно уже в летах.

— Ах, несчастный, что с ним только делается, — нараспев произносит Лена.

Снова наступает молчание, только из соседней комнаты слышится громкий смех Перы, который, читая газету, нашел в ней высокопарную Симину фразу: «Будет кровавая война, какой еще не знала история!» Лена ковыряет в ухе вязальной спицей и глядит в окно, а Сима натирает смычок канифолью, мурлыча себе под нос, должно быть народную песню, которую собирается петь, потом, взглянув на Лену, говорит:

— Знаешь ли ты, что значат для серба гусли?

— Достаточно того, что ты знаешь, а мне и так хорошо, нечего тебе тут подвывать.

— Ох-хо-хо, посмотрите на нее! — восклицает он; некоторое время молча настраивает гусли, потом, глуповато глядя на нее, повторяет:

— А знаешь ли ты, что значат для серба гусли?

Лена хмурится, но ничего не отвечает. Симу так и подмывает сказать что-нибудь, и не потому, что он любил спорить, а так просто, но сказать нечего, и не глядя на Лену, он несколько раз медленно, раздельно повторяет:

— Ты совсем не умеешь думать!

— Ну чего тебе от меня надо, какого черта ты ко мне привязался? Что с тобой? Я не умею думать, а ты, что ли, умеешь? — Лена, вся красная, говорит резко, а ее зеленые глаза сверкают как у дикой кошки.

— Да, ты совсем не умеешь думать, — твердит Сима, продолжая возиться с гуслями и не глядя на нее.

Лена со злостью швыряет спицы и кричит:

— Что ты от меня хочешь?

Сима не удостоил ее ответом, настроил гусли, провел смычком по струнам и заиграл. Сначала он громко и протяжно выкрикнул: «Хо-ой!», потом запел:

И когда хотели в нашей Сербии,
В нашей Сербии земле…

Вопли Лены потонули в звуках его голоса и гудении гуслей. Она даже заплакала от злости.

— Я тебе голову разобью этими гуслями! — что есть силы кричит Лена.

Сима обрывает игру и, серьезно глядя ей в глаза, спрашивает:

— А ты, это самое, знаешь ли ты, что значат гусли для серба?

— Отвяжись ты от меня! Ничего не желаю знать, меня это не касается, и чего ты разорался, как сумасшедший!

— А что ты, это самое, приказываешь, будто я тебе… это самое.

— Я тебе не приказываю, а по-хорошему прошу.

— А если по-хорошему, так чего же ты орешь?

— Это ты орешь, а я по-хорошему говорю.

— Ну, если по-хорошему, так слушай: гусли сохранили сербам свободу. — Он произносит это так значительно, что даже сам остается доволен.

— Несчастная твоя свобода! — пренебрежительно заключает Лена, мотнув головой.

Опять водворяется тишина, только из кухни доносится звяканье тарелок, которые моет Риста. Оба задумались. О чем они думали? В кухне что-то упало, они сразу встрепенулись и уставились друг на друга.

— Этот раззява опять что-то разбил! — злобно прошептала Лена.

— Ну он и купит, черт с ним! За его счет пойдет, — объявил Сима и, поднявшись, начал ходить по комнате, а Лена быстро вышла в кухню, крепко хлопнув дверью.

В кухне поднялся такой шум и крик, что, казалось, дом обрушится.

— Ах ты, свинья, ты дом мой разорил, заживо меня съел. Не нужен ты мне больше! Заплатишь за все, безобразник этакий! Замолчи, чего ты скалишься, как дурак! У, так бы и убила тебя!

— Не огорчайся, хозяйка, не сердись, я заплачу, — твердил Риста, и это приводило Лену в еще большее бешенство.

— Почему это у тебя таз здесь стоит, о… да ты еще и половины не вымыл. О господи боже! И что ты только делал до сих пор! Смотри, поставил посуду на самый край, хочешь, чтобы упала? Возьму вот этот таз да раскрою тебе им голову! И ты еще смеешься? И ты еще хочешь, чтобы я не огорчалась! Да знаешь ли ты, с кем говоришь? Замолчи!

Задыхаясь от злости, Лена выхватила ложку из горшка, стоявшего на столе, но так неловко, что горшок упал на груду тарелок, и они разлетелись вдребезги. Лена пришла в ярость, зашипела, как змея, и схватила таз. Риста, равнодушно пожав плечами и вскрикнув: «Господи помилуй, что же это делается!» — поспешил скрыться из кухни и закрыл за собой дверь.

Пока разыгрывалась эта сцена, Сима расхаживал по комнате и громко кашлял, напоминая о своем присутствии. Два-три раза он направлялся было в кухню, но так и не вышел. Кто знает почему? Когда шум утих, он с недовольным видом появился в кухне, откашлялся, пробормотав несколько раз «это самое», опять откашлялся и крикнул:

— Что это за «шкандалы» в моем доме? — И, оглядевшись многозначительно, добавил: — Я не потерплю этого, слышали вы, я здесь хозяин!

— Иди в свою комнату и молчи, тебя это не касается. Не привязывайся ко мне, я еще не рассчиталась с тобой за гусли! — визгливо завопила Лена.

— Я требую тишины в моем доме, слышала ты, я здесь распоряжаюсь!

— Уходи с глаз моих долой! Чего тебе надо? Он требует тишины! Да кто с тобой считается?

— Е-хе, хе, — начал Сима, сбавляя тон, — смотри, как ее разобрало, а я, это самое, все гляжу…

— Ну, Риста, держись, не поможет тебе ни Сима, ни сам господь, шутки со мной плохи, когда я разозлюсь…

— Где этот паршивый Риста, он мне ответит за все безобразия в моем доме! — опять повысил голос Сима. — Риста!

— Слышу,— отозвался тот, возникая в дверях.

— А, слышишь, иди-ка сюда поближе!.. — Звонкая пощечина. — Вот тебе, это самое, очень уж ты разошелся, имей в виду, когда на меня находит, я отца родного готов убить. Осел, безобразник! Что ты тут делаешь? Я тебя научу уму-разуму!

Риста растерянно улыбается и, мотая головой, поднимает с пола феску.

— Не нужен ты мне больше, забирай свою шапку и убирайся вон из дома! — закричала Лена.

— Ты молчи, когда я приказываю!

— Это ты молчи!

— Попридержи язык, слышишь ты, я еще жив, я здесь хозяин, иначе с тобой будет то же, что и с Ристой.

— Да с кем ты говоришь? Попробуй только, попробуй! Опять в тебя черт вселился…

— В кого это вселился черт?

— Замолчи, наконец, не нужны вы мне — ни ты, ни он…

— Хо, горе мое, а ты мне на что? Думаешь, с тоски пропадаю по тебе? Зачем ты, это самое, вышла за меня, когда я для тебя…

— Ладно, ладно, Сима, мы еще посмотрим!

— Вот, братец ты мой, сумасшедшая,—почти спокойно говорит Сима и выходит из кухни.

Лена стоит, прислонившись к стене, и плачет. Риста в пыльной, кое-как надетой феске, глупо и испуганно улыбаясь, собирает осколки тарелок.

Дня через три Лена отправилась в гости к своему зятю в Н.

Сима сидит за столом вдвоем с Перой и обедает. Прислуживает верный Риста. Сима любит его за то, что с ним всегда легко поладить, да и платят ему дешево. Если отбросить все вычеты за испорченные вещи и другие провинности, то Риста получает столько, что ему едва хватает на обувку, но стоит ли об этом говорить?

Риста по своему обыкновению стоит у стола в феске, на нем рваная безрукавка и широкие панталоны господина Симы, он все так же скалит зубы и гримасничает.

— Хозяйка совсем, это самое… Принеси жаркое… Бери же это, Пера, да прибавь жирку. Ты, ей-богу, неплохо готовишь, да хозяйка наша рассердилась.

— Хи-хи-хи, она перестанет сердиться, — хихикает по своей привычке Риста.

— Так ты, значит, говоришь, перестанет, да? Надо ей написать, а?

Размолвка между Симой и госпожой Леной длится недолго. Как-то вечером он получает в ответ на свое письмо телеграмму: «Буду завтра, встречай, Лена».

Проснувшись рано утром, Сима долго и громко зевал. А зевал он прямо-таки артистически, будто по заранее составленной программе. Он долго нежился в постели, весьма довольный тем, что приезжает Лена, и, как человек, сбросивший с плеч тягостную заботу, захотел развлечься. Взгляд его упал на вбитый в стену гвоздь, и ему вдруг пришло в голову: «Боже мой, как почувствовал бы себя человек, если бы ему вбили в голову гвоздь!»

— Скверно и ужасно! — ответил он себе и встал.

За обедом они сидели уже вместе с Леной.

— Значит, ты говоришь, так? — спрашивает Сима.

— Так.

— Но я все-таки тебе нужен! Хо-хо-хо! — смеется Сима.

— Ах ты, несчастье мое! — лениво говорит Лена.

— Нет, я все-таки тебе нужен! Хо-хо-хо!

— Молчи, горе ты мое, молчи! — останавливает его Лена.

— Нет, а ты все-таки без меня не можешь!

Лена громко зевает и отправляется прилечь. Она свертывается калачиком на диване и через несколько минут начинает посвистывать носом.

— Уснула! — объявляет Сима и укладывается на другом конце.

Вскоре оба дружно храпят.

 

Источник: Доманович, Радое, Повести и рассказы, Государственное издательство художественной литературы, Москва 1956. (Пер. Н. Лебедевой)

Сима-пенсионер (1/2)

Господин Сима — чиновник на пенсии. Ему лет пятьдесят с небольшим, он среднего роста, сильный, плотный, с черными, седеющими волосами. Лицо у него самое обыкновенное, не слишком длинное и не слишком круглое, щеки в багровых прожилках кажутся румяными, почти красными, нос длинный. Бороду он бреет, зато его рот прикрывают длинные, напомаженные усы, закрученные на концах.

Господина Симу всегда можно найти в городке К., там он живет постоянно: он ведь не из тех, кто любит передвигаться с места на место и всюду совать свой нос. Нет, он проводит дни по раз заведенному порядку. Господин Сима сидит или дома, или в кафане у Марко.

В кафану он приходит рано утром, садится за столик у окна, заказывает кофе, закусывает и с удовольствием читает «Усача» или какую-нибудь другую газету, а иной раз играет в домино с господином Йовой. Так проводит он время до десяти часов; потом идет на базар, прохаживается по рядам, рассматривает цыплят, пробует творог, сливки, вино, долго торгуется, но покупает очень редко. «Что просишь за цыпленка, тетка?» — спрашивает он обычно, хотя перед ним довольно большая курица. «Почем продаешь эту водичку, приятель?» —осведомляется он, пробуя совсем неплохое вино. По базару он бродит до одиннадцати часов, затем отправляется домой.

Ходит господин Сима еще легко, но с важным видом, как человек, полный сознания собственного достоинства. В левой руке у него папироса, в правой — палка, которой он и ударяет в такт шагам, будто отсчитывает их. Господин Сима не похож на тех повес, что носят палку просто так, от нечего делать, и размахивают ею во все стороны.

Голову господин Сима держит прямо, слегка вытягивая шею. Изредка он спокойно и солидно кивает встречным, не снимая своего черного полуцилиндра, и произносит: «Добрый день, добрый день!» Но иной раз замедляет шаг и с улыбкой, снимая шляпу, говорит: «Здравия желаю!» — в зависимости от того, с кем встречается и здоровается господин Сима.

Совсем иначе он ведет себя на своей улице. Здесь ему знакомы, как говорится, и стар и млад, и он никого не пропустит, обязательно обронит хоть словечко: «Как дела в школе, Милан, справляешься?», «Что поделываешь, Васа, живем помаленьку, а?», «А, хозяин Янко, на солнышке греешься?», «Добрый день, госпожа Перса, обед готовите?», — или что-либо в этом же роде. Вы должны знать, что он никогда не произносит всю фразу залпом, нет, он говорит медленно, с расстановкой. Дойдя до своего дома, господин Сима останавливается перед дверью, тщательно вытирает ноги, все равно, сухо на улице или грязно, потом откашливается, сплевывает и только после этого входит в переднюю. Палку он ставит у входа в комнату.

Комната, где обитает господин Сима, хорошая, большая, с обстановкой, вполне соответствующей его положению. Пол застлан пестрыми дорожками, у стены против двери стоят две железные кровати с зелеными покрывалами и такими же подушками. У окна — большой стол, накрытый зеленой скатертью, на нем развернутая газета, слева — аккуратная стопка книг. Здесь «Гражданский кодекс», «Уголовный кодекс», «Конституция», «Вечный календарь с оракулом и сонником» и другие в том же духе. Справа на столе листы чистой бумаги, посередине — чернильница, песочница, спички и еще какая-то мелочь. У стола два плетеных стула, на стене две-три пожелтевшие картины и гусли. В углу висит икона в дорогом окладе, перед ней серебряная лампада, и, наконец, у печки стоит длинный чубук.

Войдя в комнату, Сима снимает шляпу, прохаживается взад и вперед, затем — это бывает часто, но не всегда — садится за стол, берет чистый лист бумаги, разглаживает его и, отмерив с краю полоску пальца в три шириною, отгибает ее, берет перо, смотрит на кончик, вытирает его клочком газеты, потом обмакивает перо в чернила и выводит заголовок, скажем: «Кассационному суду», «Окружному суду» и, закончив это, кладет перо рядом с чернильницей.

Затем он выходит в кухню и, подойдя к плите, поднимает крышки с кастрюль и водит носом, интересуясь, что готовится на обед.

— Ого, Лена, ты, я вижу, собираешься меня хорошо угостить! — говорит он всякий раз, а Лена — это его жена — почти всегда отвечает ему кивком головы или словами:

— Бог видит, как я стараюсь, а ты и внимания не обращаешь.

Господин Сима произносит:

— Я, это самое… заслужил, мужчина ведь я, — и на этом разговор кончается.

Так он проводит время до полудня, а после полудня почти так же: пообедав, немного поспит, потом кончит писать начатое утром, поиграет на гуслях, поболтает со своей «старухой», как Сима шутливо называет жену, хотя они не очень-то ладят. Затем Сима берет палку, надевает шляпу, похлопывает себя несколько раз по карманам, оглядывается, будто что-то ищет, и, наконец, кашлянув несколько раз, направляется в кафану Марко.

Здесь Сима сидит долго, но, чтобы у вас не создалось о нем превратного представления, я должен сказать, что мой герой вовсе не любит зря транжирить деньги. Человек он, по его собственным словам, зрелый и опытный, а потому умеет «беречь денежки про черный день». За все утро он выпивает только один стакан кофе, а после обеда — сначала стакан воды, а отдохнув немного, опять кофе. Больше он не тратится, разве только если выиграет в домино, но, как и всякий человек, он, разумеется, принимает угощение, если кто-нибудь угостит его, потому что «две чашки кофе не поссорятся», как он любит говорить в таких случаях.

Тихое и спокойное течение его жизни иногда нарушается, налетает буря, но буря быстро стихает, и опять воцаряется мир и довольство.

Вернулся он однажды домой. До обеда время прошло как обычно, а когда его позвали к обеду, он снял сюртук и в жилете вышел на кухню, где они обычно обедали:

— Я голоден как волк, а ты, Пера? — спросил господин Сима, подходя к столу. Пера — студент, живущий у него на полном пансионе. Это юноша лет восемнадцати, стройный, с бледным лицом, черными глазами и длинными волосами. Он очень славный, правда немного своеволен, но со своим «дядей Симой» хорошо ладит, ибо, если дело доходит до спора, Сима всегда уступает.

— А я не особенно голоден, — ответил Пера, пожав плечами.

— Ну, садись, Пера, за стол, а ты, Лена, дай нам чего-нибудь пожевать, — говорит Сима, устраиваясь поудобнее. Усевшись, он развертывает салфетку. Вытянув шею и откинув голову, он засовывает один конец салфетки за воротник, а два конца за жилет, затем немного подвертывает рукава рубашки и, значительно оглядев кухню, торжественно объявляет:

— Будет кровавая война, какой еще не знала история!

Против своего обыкновения, Сима выпаливает это сразу и еще более значительно оглядывает все вокруг. Взгляд его падает на Перу. Тот, весь красный, делает героические усилия, чтобы не засмеяться. И все же ему приходится поспешно встать и ретироваться в свою комнату, неясно бормоча что-то о пропавшем платке. Поиски платка продолжаются довольно долго.

Риста, слуга Симы, имевший привычку постоянно гримасничать и хихикать, вдруг делается серьезным и, открыв рот, испуганно смотрит на своего хозяина. Только на Лену эта высокопарная фраза не производит никакого впечатления, она равнодушно прерывает мужа:

— Наливай, наливай себе, пожалуйста, какая еще там история.

— Я, это самое, хотел подождать, пока ты мясо нарежешь, а ты, это самое, не знаешь порядка, — отвечает Сима и принимается наливать суп.

— Наливай, пожалуйста, и молчи!

— Ну, хорошо, налью!

Наступает молчание, слышно только, как Сима прихлебывает суп, а сидящий с ним рядом Пера давится от смеха. Лена на другом конце стола молча наливает себе суп. Риста стоит в стороне; он наклонил голову в засаленной феске с кисточкой, приоткрыл рот, чешет в затылке и не моргая смотрит своими заплывшими глазками из-под нависших на них жирных слипшихся волос на господина Симу; он, видимо, ждет, что опять зайдет речь о войне, но напрасно. Молчание прерывает Лена — она приказывает Ристе принести вина «из маленького бочонка». Сима добавляет:

— Ступай быстро, принеси вина и получишь новое приказание.

— Ну, что это такое, Сима, до сих пор ты не купил вина, сколько же раз надо повторять тебе одно и то же? — начинает Лена.

— Я, это самое, что поделаешь, все забываю.

— А ты не забывай.

— Конечно, это самое, — опять бормочет Сима, — впрочем, давай-ка сюда эту говядину, я, знаешь… ты правильно говоришь, надо купить вина… Но, как тебе сказать… А, вот и Риста. Иди сюда и сними феску, что стоишь в шапке, когда твой хозяин обедает? Чтобы я больше этого не видел! — Для пущей важности Сима повышает голос.

Риста, скаля зубы и мотая головой, снимает феску, бормоча: «Какая разница, сударь!»

— Большая разница. Порядка не знаешь, ты… это самое… Пера, да бери же ты мясо… Никак я этого болвана не могу приучить к порядку. Слушай-ка, сбегай в кафану к Марко, я там платок забыл. Скажи: платок господина Симы, Марко знает, понятно? Ступай, живо!

— Понятно, сударь, — отвечает Риста, затем, кривляясь и хихикая, отправляется, куда приказано.

— Да, правда, — произносит Сима, кладет в рот кусок говядины и, работая челюстями, продолжает: — Правильно говоришь, нужно купить… Впрочем, я и Пера… это самое, мы не пьем, а ты, бога ради, немного потерпи! Не к чему пить каждый день. Правда, Пера?

— Ах, так, каждый день, — раздражается Лена,— а ты-то что делаешь у Марка в кафане?

— Ты, право, Лена, это самое… О, какая аппетитная картошка, — заговорил он, кладя картофель на тарелку, прямо как, как… это самое, какой-то…

— Прямо это картофель как… это самое, — передразнила его Лена, прищурившись, — как картофель, молчи и ешь, — прибавила она сердито.

— О, хо-хо, право, это самое… это ты сердишься из-за вина, вот и… — Сима обрывает фразу. Наступает молчание.

Пера старается перевести разговор на другую тему.

— Сегодня один унтер пожертвовал десять динаров в пользу погорельцев из Приштина.

— Ну, конечно, — Сима потер руки, отпил вина и продолжал: — А что ему, налогов с него не берут, он может.

— Многие могут, да не дают, — возразил Пера. — Разве генерал Стева не может, а он дал два динара, и как только не стыдно. Просто бесчеловечно!

— Да человек, может быть… Эх, как это по-твоему, то дай, другое дай, нельзя же все раздавать, деньги так и текут.

— А голодный человек терпи!.. — сердится Пера, но Сима прерывает его:

— Ты дашь, когда надо будет, а теперь сам еще чужой хлеб ешь, — встает, отпивает глоток вина, прополаскивает рот и, взяв стул, уходит в свою комнату.

Лена идет за ним, захватив стакан и графин с вином.

(Далее)

Kínlódia (12/12)

(Előző)

Szegény új kormánynak már kezdetben gondolkoznia kellett, pedig ezt Kínlódiában nemigen szokták meg a miniszterek. Őszintén szólva, néhány napig hősiesen és büszkén tartották magukat, amíg az utolsó bankjegy is elfogyott az államkasszából, nap közben örömtől sugárzó arccal fogadták a nép tömeges küldöttségeit, megható beszédeket tartottak a drága és sokat szenvedett Kínlódía boldog jövőjéről, éjszaka pedig fényes és költséges lakomákat rendeztek, ittak, ettek, énekeitek és hazafias köszöntőket tartottak. Ám amikor az államkassza teljenen kiürült, kezdtek a miniszter urak komolyan töprengeni és arról tárgyalni, hogy mi is a tennivaló ebben a keserves helyzetben. A hivatalnokoknak könnyű, azok úgyis megszokták, hogy hónapokon át nem kapnak fizetést; a nyugdíjasok meg öregek, eleget éltek már; a katonáknak pedig természetesen meg kell szokníok a viszontagságokat és a nélkülözést, tehát az éhséget is hősiesen eltűrhetik; a szállítóknak, vállalkozóknak és a boldog Kínlódia többi jószándékú polgárának könnyű megmagyarázni, hogy számlájuk kiegyenlítése nem került be az ez évi állami költségvetésbe. A minisztereknek azonban nem könnyű, mert nekik nyilván fizetniök kell azért, hogy csak jót és szépet mondjanak és írjanak róluk. Van persze még rengeteg fontosabb dolog is, azoknak a megoldása se könnyű, mert bizony van elég dolog, amelyek fontosabbak még Kínlódiánál is.

Gondba estek, és végül megszületett az ötlet, hogy erősíteni kell a gazdasági életet. Elhatározták, hogy nagyobb adóssággal terhelik az országot. Minthogy azonban a kölcsön megkötése körül elég pénzt kell költeni a képviselőházi ülésekre és a miniszterek külföldi utazásaira, a kormány úgy határozott, hogy erre a célra összegyűjti az összes letéteket az államkasszából, ahová magánszemélyek helyeztek pénzüket, s ily módon segítenek bajban sínylődő hazájukon.

Az országban nagy zűrzavar támadt. Egy újság a kormányválságról kezdett írni, a másik azt hangoztatta, hogy a kormány már kedvezően befejezte a kölcsön-tárgyalásokat, a harmadik pedig mindkét hírt közölte, miközben a kormánylapok arról írtak, hogy még soha ilyen jólét nem volt az országban, mint most.

Mind többet és többet beszéltek az országmentő kölcsönről, az újságok mind több helyet szenteltek ennek a kérdésnek. Az érdeklődés úgy megnövekedett, hogy a munka szinte mindenütt megbénult. A kereskedők, szállítók, tisztviselők, nyugdíjasok, sőt a papok is lázas, feszült várakozásban éltek. Mindenütt csak erről beszéltek, érdeklődtek, találgattak.

A miniszterek hol az egyik, hol a másik idegen országba utaztak, hol egyedül, hol kettesben, hol többen együtt. A képviselőház szakadatlanul ülésezett, vitatkozott, döntéseket hozott, és végül úgy határozott, hogy a kölcsönt mindenáron le kell kötni, aztán a képviselők hazamentek. A közvélemény felcsigázott érdeklődéssel várta az eredményt.

Ha két ember találkozott az utcán, köszönés helyett így kezdte:

— Mi van a kölcsönnel?

— Nem tudom!

— Tárgyalnak?

— Biztosan!

A miniszterek újra meg újra utaztak külföldre és vissza.

— Visszajött a miniszter?

— Úgy hallom.

— Mit végzett?

— Talán sikerült!

Végül is a kormánylapok (a kormánynak itt több lapja van, jobban mondva minden miniszternek van saját lapja, egy vagy kettő) bejelentették, hogy a kormány befejezte tárgyalásait egy külföldi csoporttal, és az eredmények igen kedvezőek.

„Biztosan állíthatjuk, hogy a hitelszerződést néhány napon belül aláírják, és a pénz megérkezik az országba.”

A lakosság kissé megnyugodott. A kormány lapjai közölték, hogy két-három napon belül Kínlódiába érkezik Horié úr, az illető bankcsoport felhatalmazottja, és aláírja a szerződést.

Most kezdődött igazán a szóbeli és írásbeli vita, kíváncsiskodás, várakozás, a fölösleges ideges érdeklődés. Nagy bizakodással várták a külföldit, aki majd megmenti az országot.

Másról nem is beszéltek, nem is gondolkoztak, csak arról a Horiéről. Szájra kelt a hír, hogy megérkezett, és a város egyik szállodájában szállt meg, mire a kíváncsiak tömege, férfiak és nők, öregek i és fiatalok rohantak a szálloda felé, de oly mohón és féktelenül rohantak, hogy az öregeket és a gyöngébbeket letiporták és megnyomorítottak.

Az utcán megjelent egy külföldi utas, mire valaki így szólt a mellette állóhoz:

— Ni csak, egy idegen! — és jelentőségteljesen nézett a másikra, mintha azt kérdezné: „Nem Horié ez?”

— Hátha ő az? — találgatta a másik.

— Nekem is az a véleményem.

Mindenfelől figyelték az idegent, és arra a következtetésre jutottak, hogy az csak Horié lehet. A városban elterjedt a hír, hogy látták Horiét. Ez a hír pillanatok alatt végigcikázott a társadalom minden rétégén, és egy-két óra múlva az egész város bizton hitte, hogy ő itt van, az emberek személyesen látták és beszéltek vele. A rendőrség is megmozdult, a miniszterek fészkelődni kezdtek szaladgáltak mindenfelé, hogy találkozzanak vele és kifejezzék tiszteletüket.

Ő meg sehol.

Másnap a lapok megcáfolták a hírt Horié érkezéséről.

Hogy hová vezetett ez, kitűnik az alábbi eseményből.

Egy napon a kikötőbe mentem, ahol egy idegen hajó szokott horgonyozni.

A hajó pont akkor érkezett, és utasok szálltak ki belőle. Egy ismerősömmel beszélgettem, közben a tömeg úgy megrohanta a hajót, hogy engem csaknem a földre döntöttek.

— Mi ez?

— Ki az? — kérdezősködtek az emberek.

— Ő! — válaszolták többen.

— Horié?

— Igen, megérkezett!

— Hol van, hadd lássam! — zúgott a tömeg, és megkezdődött a tolongás, tülekedés, ágaskodás, bámészkodás, verekedés. Mindenki közelebb akart jutni a hajóhoz.

Csakugyan megpillantottam egy idegent, aki rimánkodott, hogy engedjék el, sürgős dolga van. Alig tudott beszélni, inkább csak nyögött a kíváncsi tömeg nyomása és szorítása alatt.

Á rendőrök azonnyomban felfogták kötelességüket, és rohantak értesíteni a miniszterelnököt, a kormány többi tagját, a városelnököt, az egyházfőt és az ország többi főurát, hogy Horié megérkezett.

Nemsokára hangok hallatszottak a tömegben:

— A miniszterek!

A miniszterek csakugyan megjelentek, Kínlódia valamennyi főurának kíséretében. Mindannyian ünnepi öltözékben, az összes kitüntetésekkel és rengeteg szalaggal (különben nem szokták az összes kitüntetéseket viselni, csak néhányat). A tömeg szétvált, s az idegen egyedül maradt a középen, a másik oldalon pedig megjelentek a miniszterek, és feléje indultak. A miniszterek illő távolságban megálltak, levették kalapjukat, és a földig hajoltak. Ugyanezt tette a tömeg is. Az idegen kissé zavarban volt, mintha megijedt és csodálkozott volna, de meg sem moccant helyéről, állt, mint egy szobor. A miniszterelnök előre lépett, és megszólalt:

— Nagyrabecsült idegen, hazánkba jöttödet aranybetűkkel fogja feljegyezni a történelem, mert ez a jelentős látogatás új korszakot nyit államunk életében, a te látogatásod boldog jövőt hoz drága Kínlódiánknak. Az egész kormány nevében, az egész nép nevében üdvözöllek mint megmentőnket, és kiáltom: Éljen!

— Éljen, éljen! — dörgött ezer torokból.

Ezután az egyházfő vallásos zsoltárokat kezdett énekelni, és Kínlódia fővárosának valamennyi templomában megkondultak a harangok.

Midőn a hivatalos fogadásnak ez a része befejeződőtt a miniszterek szívélyes mosollyal, alázatosan léptek az idegenhez, sorban kezet fogtak vele, aztán a többiek félrevonultak, és hajadonfőtt, alázatosan meghajolva álltak, a miniszterelnök pedig félő tisztelettel karjaiba vette az idegen bőröndjét, a pénzügyminiszter meg átvette a neves férfiú sétabotját. Úgy vitték a holmiját, mint valami ereklyét. A bőrönd természetesen ereklye is volt, mert a sorsdöntő szerződés nyilván benne rejtőzött. Valójában abban a bőröndben nem volt se több, se kevesebb, mint a jövő, egy ország boldog jövője. A miniszterelnök tehát, tudván, mit visz a karjában, ünnepélyes arcot vágott, szinte átszellemült, büszke volt, mert Kínlódia jövőjét cipeli. Az egyházfő, akit nagyszerű szellemmel és ésszel ajándékozott meg az úristen, maga is nyomban átlátta annak a bőröndnek a fontosságát, a többi főpappal körülvette a miniszterelnököt, és kórusban ájtatos dalokat kezdtek énekelni.

A menet elindult. Az idegen és a pénzügyminiszter elől, a bőrönd pedig a miniszterelnök karjában, főpapokkal körülzárva, mögöttük a néppel. Lassan, ünnepélyesen haladtak, lépésről lépésre, vallásos énekeket énekelve, harangzúgás és üdvlövések közepette. Így tették meg az utat a főutcán végig, a miniszterelnök otthonáig haladva. A lakóépületek, templomok, kávéházak és irodák mind kiürültek, minden élő ember kivonult, hogy a nagyszerű idegen korszakalkotó fogadtatásának szemtanúja legyen. Még a betegek sem maradtak el, őket hordágyon vitték ki az utcára, a kórházakból is, hogy lássák ezt a ritka ünnepséget, s fájdalmaik szinte megenyhültek: könnyebb nekik, ha hazájuk boldogságára gondolnak; a csecsemőket is kihozták, most nem is sírnak, szemecskéjük a nagy idegent bámulja, mintha éreznék, hogy az eljövendő boldogság az ő számukra készül.

Mire a miniszterelnök otthonához értek, már esteledett. Az idegént szinte karjukon vitték be a házba, utána bevonultak az összes miniszterek és főurak, a tömeg pedig kint maradt, és kíváncsian nézett az ablakokra, jobban mondva tátott szájjal bámulta a házat.

Másnap küldöttségek érkeztek vidékről, hogy üdvözöljék a nagy idegent, és már hajnalban a miniszterelnök háza elé hajtottak egy súlyosan megrakott teherkocsit különféle kitüntetésekkel az érdemes idegen részére.

Az idegent természetesen nyomban megválasztották a minisztérium, a község, a Tudományos Akadémia és minden létező emberbaráti társaság és egyesület díszelnökévé, ebből pedig annyi van KínIódiában, mint réten a fűszál, sőt van ott még egyesület az egyesületek alapítására is. Az ország összes városai díszpolgárukká választották, a céhek nagy jótevőjüknek nyilvánították, egy katonai ezred pedig a „Horié vaserejű ezrede” nevet vette fel.

Valamennyi újság hosszú cikkekben üdvözölte, némely a fényképét is közölte. A nap tiszteletére számos hivatalnokot előléptettek, számos rendőrt kitüntettek és előléptettek, sok új hivatalt alapítottak, és új tisztviselőket neveztek ki.

Már két napja tartott az örömujjongás az egész városban. A zenekarok játszottak, a harangok zúgtak, díszsortüzcket adtak le, énekszó zengett, folyt az ital.

A harmadik napon a miniszterek, noha még mámorosak voltak a vigadozástól, áldozatkészen lemondtak arról, hogy az ország és a nép javára pihentessék testüket, és teljes ülésre jöttek össze, hogy Horiéval befejezzék a hiteltárgyalásokat, és aláírják a korszakalkotó szerződést.

Előbb magánbeszélgetést folytattak az idegennel. (A nagy vidámságban elfelejtettem megmondani, hogy a bőröndöt kettős őrség őrizte).

— Hosszabb időt tölt nálunk? — kérdezte a miniszterelnök.

— Amíg be nem fejezem munkámat, az pedig hosszabb ideig fog tartani!

Ez a válasz zavarba hozta a minisztereket.

— Úgy gondolja, hogy hosszabb ideig fog tartani?

— Bizonyára. Ilyen az üzlet.

— Előttünk ismeretesek az Ön feltételei, Ön is nyilván ismeri a mieinket, tehát véleményem szerint nem lehet semmilyen akadály! — mondta a pénzügyminiszter.

— Akadály? — riadt meg az idegen.

— Igen, én úgy vélem, hogy nem lesz akadály!

— Én is remélem.

— Akkor mindjárt aláírhatjuk a szerződést! — mondta a miniszterelnök.

— Szerződést?

— Igen!

— A szerződés már alá van írva, és én holnap indulok útra. De mindenekelőtt kijelentem, hogy most és mindörökké hálás vagyok önöknek ezért a fogadtatásért. Őszintén szólva, zavarban vagyok, még nem is értem pontosan, mit jelent ez. Igaz, hogy először járok ebben az országban, de nem is sejtettem, hogy egy ismeretlen embert bárhol is így fogadhatnak. Most is úgy érzem, mintha álmodnék.

— Ön tehát már aláírta a szerződést?! — kiáltották mindannyian egyszerre, lelkesen.

— Itt van! — mondta az idegen, és egy ívet vett elő a zsebéből, s anyanyelvén olvasni kezdte. A szerződést ő kötötte egy kínlódiai vidéki szilvakereskedővel, mely szerint a kereskedő kötelezte magát, hogy bizonyos mennyiségű lekvárnak való szilvát szállít neki záros határidőn belül…

Mi mást lehet elvárni egy civilizált és okos országban, mint hogy az idegent e buta válasz után kitoloncolták Kínlódiából, persze titokban, majd három nap múlva a kormánylapok a következő hírt hozták:

„A kormány erélyes intézkedéseket tesz az új kölcsön lekötése végett, és a kilátások szerint e hó végén sikerül megkapnunk a pénz egy részét”.

A nép itt-ott még kérdezősködött Horiéről, aztán abbahagyták, s megint ment minden a régiben.

E legutóbbi esemény fölött elmélázva, rendkívül tetszett nekem az általános harmónia Kínlódiában. Nemcsak azt láttam, hogy a miniszterek rokonszenves, derék emberek, hanem azt is észrevettem, hogy az egyházfő is okos és szellemes ember. Ügyan kinek jutna eszébe megfelelő pillanatban, épp a legsorsdöntőbb pillanatban, amikor az ország jövőjéről van szó, vallásos énekeket zengeni annak a lekvárkereskedőnek a bőröndje fölött, és ezzel hatékonyan megsegíteni a szorgos kormányzatot nagyszerű vállalkozásában? Ilyen egyetértő munkának okvetlenül szerencsésen kell végződnie.

Nyomban elhatároztam, hogy az első alkalommal látogatást teszek a bölcs atyánál, az egyház fejénél, hogy közelebbről is megismerkedjem Kínlódiának ezzel a nagy fiával.

1902.

Forrás: Radoje Domanović, Kínlódia, Fórum, Novi Sad 1961. (Ford. Sándor Bogdánfi)

Kínlódia (11/12)

(Előző)

Másnap hallom, hogy a kormány megbukott. Az utcákon, kocsmákban és lakásokban énekszó hallatszik mindenhonnan. Kínlódia minden vidékéről küldöttségek érkeznek, hogy a nép nevében köszöntsék az új kormányt. A lapok tele vannak hűségükről nyilatkozó polgárok távirataival és nyilátkozataival. A nyilatkozatok és jókívánságok úgy hasonlítanak egymásra, mint tojás a tojásra, csak a név és aláírás változik. Íme egy mintapéldány:

 „A minisztertanács elnökének, … Úrnak.

Elnök úr, az Ön hazafiassága és drága hazánk érdekét szolgáló nagy cselekedetei egész Kínlódiában ismeretesek. Vidékünk népe örömmámorban úszva üdvözli áz ön kormányra jutását, minthogy mindenki szilárdan bízik abban, hogy csak Ön és műnkatársai képesek kivezetni országunkat abból a kinos és súlyos helyzetből, a nyomorból, amelybe az Ön elődei taszítottak bennünket rossz és hazafiatlan működésükkel.

Örömkönnyek között kiáltjuk: Éljen!

Ötszáz aláíró nevében

(egy kereskedő aláírása)”

Vagy például egy nyilatkozat:

„A mai napig a múlt rendszer híve voltam, de minthogy ma, az új kormányzat uralomra lépésekor teljesen meggyőződtem, hogy az előző kormány kárt okozott az országnak, és csak a mostani kormány képes új úton vezetni az országot és megvalósítani a nép nagy eszményeit, ünnepélyesen kijelentem, hogy a mai naptól fogva minden erőmmel támogatom a jelenlegi kormányt, és mindenütt, mindenkor elítélően nyilatkozom a régi rossz hírű rendszerről, amelyet minden becsületes ember megvet.

(Aláírás)”

Több újságban, amelyek addig az előző kormány minden egyes intézkedését dicsérték, most olyan cikkeket olvasok, amelyek keményen elítélik á volt kormányzatot, az újat pedig a csillagokig magasztalják.

Később átlapoztam az újságok régi számait az év elejétől kezdve, s akkor láttam, hogy minden egyes új kormány hatalomra lépésekor ugyanez ismétlődik. Minden egyes új kormányt azonos módon köszöntenek, mintha az lenne az egyetlen jó kormányzat, a régieket pedig elítélik, és árulónak, visszataszítónak, károsnak, sötétnek és aljasnak nevezik.

A nyilatkozatokat és jókívánságokat is minden egyes kormányzathoz ugyanazok az emberek intézik, és a küldöttségekben is mindig ugyanazok az emberek szerepelnek.

A tisztviselők különös gyorsasággal sietnek hűségnyilatkozatot tenni minden egyes kormánynak, kivéve, ha valamelyik meg akarja kockáztatni állását és hivatalát. Ilyen kevés akad, és róluk elítélően nyilatkozik a közvélemény, mert nyilván lerontják a szép szokást, amely Kínlódiában már hosszabb ideje dívik.

Beszélgettem egy jó tisztviselővel egyik társáról, aki nem gratulált az új kormánynak, s emiatt elbocsátották az állami szolgálatból.

— Okos embernek látszik — mondtam.

— Hülye! — válaszolta a tisztviselő ridegen.

— Nem hiszem!

— Ugyan kérem, hagyja azt az álmodozót. Ahelyett, hogy a dolgával törődne, mint a többiek, ő inkább éhezik a családjával.

Bárkit is kérdeztem, ugyanezt a véleményt kaptam az efféle emberekről; a világ sajnálja, de meg is veti őket.

Mivel a kormánynak rengeteg sürgős munkája akadt, viszont szüksége volt arra, hogy a nép képviselői révén teljes bizalmat szavazzon neki, egyidejűleg pedig elítéije a régi kormány és képviselőház munkáját megtartotta ugyanazokat a képviselőket.

Nagyon meglepődtem ezen, felkerestem hát egy képviselőt, és beszélgetésbe elegyedtem vele.

— Ha ugyanaz a képviselőház marad, az új kormány nyilván megbukik?

— Dehogy.

— Tudom, de hogyan bízhat meg a kormány ebben a képviselőházban?

— Rászavazunk!

— Akkor viszont el kell ítélniök a régi kormányt, sőt önmagukat is. Ezzel elítélik saját munkájukat is!

— Milyen munkánkat?

— A volt kormánnyal való együttműködésüket!

— Elítéljük a volt kormányt!

— Tudom, de hogyan tehetik ezt ugyanazok a képviselők, akik tegnap még a régi kormányt támogatták?

— Nem számít.

— Nem értem.

— Nagyon egyszerű és világos! — mondta közönyösen.

— Furcsa!

— Egyáltalán nem furcsa. Valaki úgyis megteszi, vagy mi, vagy más képviselők. A kormánynak csak formalitásra van szüksége. Így vezették ezt be, talán más idegen országok mintájára, de nálunk tulajdonképpen a képviselőház és a képviselők csak azt teszik, amit a kormány akar.

— Minek akkor képviselőház?

— Mondom, csak a forma miatt, hogy mondhassuk, hogy hazánkban is van képviselőház, és hogy a kormány parlamentárisnak látsszék.

— Most már értem! — mondtam meglepődve és teljes zavarban.

A képviselők csakugyan megmutatták: ők oly nagyra becsülik hazájukat, hogy még saját méltóságukat és képükön a bőrt is feláldozzák érte.

— Elődeink életüket is feláldozták a hazáért, mi meg tán még azt is fontolóra vesszük, hogy puszta becsületünket feláldozzuk-e?! — harsogta egy képviselő.

— Úgy van! — visszhangzott mindenfelől.

A képviselőházban gyorsan peregtek az események.

Először is teljes bizalmat szavaztak az új kormánynak és elítélték a régit, aztán pedig néhány törvény, módosítását indítványozta a képviselőháznak az új kormány.

Az indítványt egyhangúlag elfogadták, és a javasolt törvénymódosításokat megszavazták, mert módosítás ét kiegészítés nélkül a régi törvények akadályozták volna, hogy az új miniszterek rokonai és barátai magas közhivatali állásokat kapjanak.

Végül előre jóváhagyták a kormánynak, hogy a költségvetésen felül is eszközölhet kiadásokat, azután a képviselőház feloszlott, és az államvezetésbe belefáradt képviselők hazatértek pihenni, az új kormány tagjai pedig, miután minden akadályt szerencsésen leküzdötték, és elégedetten sütkéreztek a nép teljes bizalmában, díszvacsorát rendeztek, hogy vidáman, borospohár mellett kipihenjék az országvezetés súlyos gondjait.

(Következő)

Kínlódia (10/12)

(Előző)

Miután látogatást tettem az összes minisztereknél, elhatároztam, hogy felkeresem a népi képviselőházat is. A népi jelző egy idejétmúlt szokásból maradt meg, mert a képviselőket itt voltaképpen a rendőrminiszter nevezi ki. Mihelyt változik a kormány, új választásokat írnak ki, ami azt jelenti, hogy minden hónapban vannak választások. A választások szó jelentése egyenlő a képviselők kinevezésével, s még a régi patriarkális társadalomból ered, amikor a népnek egyéb bajai mellett megvolt az a kellemetlen kötelessége is, hogy a fejét törje és azon gondolkozzon, kit fog képviselőnek választani. Ily primitív módon zajlottak le a választások egykor, de a modern, civilizált Kínlódiában egyszerűsítették ezt az elavult, ostoba, időrabló eljárást. A rendőrminiszter magára vállalta az egész nép gondját, baját, ő nevezi ki, ő választja a nép helyett a képviselőket, s így a népnek nem kell vesződnie, nem kell gondolkodnia és törnie a fejét. Így hát egészen természetes, hogy ezeket a választásokat szabad választásoknak nevezik.

Az így megválasztott képviselők összegyűlnek Kínlódia fővárosában, hogy az országos ügyekben tanácskozzanak és döntsenek. A kormány — értve ezalatt a hazafias kormányokat — ez esetben is vigyáz arra, hogy az ügyekről okosan és korszerűen határozzanak. Az összes kötelességeket magára vállalja. Amikor a képviselők összegyűlnek, mielőtt hozzálátnának a munkához, néhány napot kell eltölteniök az előkészítő iskolában, amelyet klubnak neveznek. Itt készülnek fel és begyakorolják, hogyan játsszák majd el szerepüket.

Mindez olyan, mint egy színházi főpróba.

A kormány maga írja a színdarabot, amelyet a képviselők eljátszanak a képviselőházban. A klub elnöke a dramaturg, az a kötelessége, hogy áttanulmányozza a színművet, és minden egyes ülésre kijelölje a képviselők szereposztását — természetesen tehetségük szerint. Az egyik nagyobb beszédet kap, a másik kisebbet. A kezdők meg még kisebbet, egyeseknek pedig csak az a szerepük, hogy egyetlen szót mondjanak: „Helyeslem”, vagy „Ellenzem”. (Ez az utóbbi igen ritka, inkább csak akkor jön számításba, ha a dolgok természetes fejlődését akarják utánozni, és szavazás után megszámolják, hogy melyik fél győzött, de ez is tulajdonképpen már előre el volt döntve, még mielőtt az ülést összehívták volna.) Azokat, akiket még ilyesmire se lehet felhasználni, néma szerepekre osztják be, olyan esetekben, amikor felállással, vagy ülve maradással történik a szavazás. Amikor így szépen kiosztották a szerepeket, a képviselők hazamennek, és készülnek az ülésre. Mondhatom, rendkívül meglepődtem, amikor életemben először láttam képviselőket szerepet tanulni.

Korán keltem, és a városi parkba mentem sétálni. Diákok, elemi iskolások és főiskolások töltötték meg a parkot. Le-fel járkálva hangosan tanulták a leckét: az egyik történelmet, a másik vegytant, hittant, vagy valami mást. Voltak olyanok is, akik kettesével jártak, és kikérdezték egymást a tanult anyagból. Egyszer csák megpillantottam köztük néhánv idősebb embert, akik szintén járkáltak vagy ültek, és valamit fennhangon tanultak. Közelebb léptem az egyik népviseletben lévő öregemberhez, hallgatóztam, hát volt mit hallanom, ugyanazt a mondatot ismételte minduntalan:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával, tisztelt képviselő társunk, T… M… felszólalása kapcsán, amelyben kifejtette e törvény fontosságát és jó tulajdonságait, nekem is szándékomban áll néhány szót szólni, azaz bizonyos vonatkozásban kiegészíteni a nagyra becsült előttem szoló képviselőtársam véleményét…

Tízszer is felolvasta az öreg a fenti mondatot, aztán félretette a cédulát, felemelte a fejét, és pislogva kezdte fejből mondani:

— Képviselő urak, e fontos törvénytervezet megvitatása alkalmával…

Itt megakadt, összeráncolta homlokát, hosszú ideig hallgatott, próbált visszaemlékezni, aztán újra elővette a cédulát, megint hangosan felolvasta a mondatot, ismét megpróbálta elmondani, de hiába, megint eltévesztette. Ez néhányszor megismétlődött, de egyre kevesebb sikerrel. Az öregember elkeseredetten felsóhajtott, haragosan eltolta a cédulát, és feje a mellére esett.

A szemben lévő pádon egy kisdiák ölt, kezében csukott könyv, és hadarta a leckét növénytanból:

— Ez a hasznos növény mocsaras vidékeken terem meg. Gyökerét gyógyírként is használja a nép…

Az öreg búsan nézett a gyerekre, és megkérdezte:

— Megtanultad a tiédet?

— Meg én.

— Nagyra nőj, fiacskám! Most tanulj, amíg fiatal vagy, jó az emlékezőtehetséged, mert ba majd az én koromban leszel — fuccs!

Nem tudtam megmagyarázni, hogy kerülnek ezek az öregemberek a gyerekek közé, és mi a szöszt tanulnak ősz fejjel. Miféle új iskola ez megint Kínlódiában?

Miután nem tudtam megfejteni a csodát, a kíváncsiság végül is arra késztetett, bogy hozzálépjek az aggastyánhoz. Beszédbe elegyedve vele megtudtam, hogy képviselő és a klubban kapta feladatul azt a beszédet, melynek első mondatát az imént ismételgette…

A lecketanulás után következik a kikérdezés, aztán a próbák.

A képviselők megjelennek a klubban, mindegyik elfoglalja a helyét. A klub elnöke külön asztalnál öl, mellette két alelnök. Asztala mellett van a kormány tagjainak asztala, valamivel arrébb pedig klub titkáráé. Az egyik titkár előbb névsorolvasást tart, aztán kezdődik a komoly munka.

— Aki ellenzéki szerepet kapott, álljon fel! — adja ki a parancsot az elnök.

Néhányan felállnak.

A titkár hétig számol.

— Hol a nyolcadik? — kérdi az elnök.

Néma csend.

A képviselők forgolódnak, mintha azt akarnák mondani: „Nem én vagyok. Nem tudom, ki a nyolcadik!”

Az a hét is, aki felállt, szemét forgatva keresi a nyolcadikat, mígnem az egyiknek eszébe jut valami, és felkiált:

— Ohó, hát az ott? Az kapta az ellenzéki szerepet!

— Nem én! Ne fogd rám! — mondja az illető haragosan, és lehajtja a fejét.

— Hát akkor ki a nyolcadik? — kérdezi az elnök.

— Nem tudom.

— Mindenki itt van? — kérdi az elnök a titkárt.

— Mindenki.

— Az ördögbe is, valakinek csak kell nyolcadiknak lennie!

Senki sem jelentkezik. Forgolódnak maguk körül, még az is, akire az imént ráfogták.

— Jelentkezzen, akit kijelöltünk!

Senki sem jelentkezik.

— Te vagy az, miért nem állsz fel? — mutat az elnök a gyanúsítottra.

— Ő az, ő az! — kiáltanak a többiek, és szinte megkönnyebbülve sóhajtanak fel, mintha napy kő esett volna le szívükről.

— Én nem akarok ellenzéki lenni — nyögi a bűnös elkeseredetten.

— Hogyhogy nem akarsz? — kérdi az elnök.

— Legyen ellenzéki valaki más!

— Nem mindegy az?

— Én szeretek kormánypárti lenni!

— Ejnye, hát te valójában kormánypárti vagy, hanem csak úgy a forma kedvéért valakinek ellenzékben is kell lennie.

— Én nem leszek ellenzéki, én kormánypárti vagyok!

Az elnök hosszú magyarázatba kezd, s végül nagy nehezen ráveszi az illetőt, de csak úgy, hogy az egyik miniszter nagy állami szállítást ígér neki, sok haszonnal.

— No, hálistennek! — sóhajtja az elnök verejtékezve, fáradtan. — Most nyolcán vannak.

Amíg az elnök és a kormány a nyolcadik ellenzékivel magyarázkodott s nagy nehezen rábeszélte, a többi hét ellenzéki leült.

— Most pedig valamennyi ellenzéki álljon fel! — szól az elnök elégedetten, közben pedig verejtékező homlokát törli.

Csak az az egy áll.

— Hát ez meg micsoda, hol a többi? — ordítja az elnök, magánkívül a haragtól.

— Mi kormánypártiak vagyunk! — morogja a hét képviselő.

— Bizony, bizony, nagyon híján vagyunk az ellenzéknek! — bánkódik a rendőrminiszter.

Nagy csönd, unalmas, kínos csönd.

— Kormánypártiak vagytok, persze — mérgelődik a rendőrminiszter. — Ha nem volnátok kormánypártiak, nem is neveztelek volna ki benneteket! Azt akarjátok talán, hogy mi miniszterek játsszuk el az ellenzék szerepét? A legközelebbi választásokon nem fogtok bejutni, megálljatok! Azon a nyolc helyen megengedem, hogy a nép maga válasszon, akkor legalább lesznek valódi ellenzéki képviselőim!

Végül is, hosszú magyarázat után, és miután mindegyiknek valamit ígértek, az a hét képviselő is beleegyezett a kínos szerepbe. Egyiknek állast ígértek, a másiknak nagy keresetet, mindegyik jutalmat kapott a kormánynak tett nagy szolgálatáért, ugyanis a kormánynak érdekében állt, hogy a képviselőház úgy-ahogy valódinak látsszék.

Amikor így szerencsésen befejezték ezt is, elhárították a nehéz akadályt, az elnök kezdte kikérdezni az ellenzékieket:

— Mi a te szereped? — kérdezte az elsőt.

— Az én szerepem az, hogy kérdést intézzek a kormányhoz, miért herdálják el az állami pénzeket.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt fogja válaszolni, hogy ezt a pénzhiány miatt teszi.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy meg vagyok elégedve a kormány válaszával, és felkérek tíz képviselőt, hogy támogasson.

— Leülhetsz! — mondja az elnök elégedetten.

— A te szereped micsoda? — kérdi a másikat.

— Kérdést intézek a kormányhoz, hogyan kaphattak egyes tisztviselők magasabb állást soron kívül, hogyan kaphattak többen nagy fizetést és sok pótlékot, miközben tehetségesebb és idősebb tisztviselők kisebb állásban maradnak és évek óta nem kapnak előléptetést.

— Jó. Mit válaszol erre a kormány?

— A miniszterek erre azt válaszolják, hogy soron kívül csak legközelebbi rokonaikat és azokat léptették elő, akiket legjobb barátaik ajánlottak, senki mást.

— Erre te mit mondasz?

— Erre én azt mondom, hogy a kormány válaszával teljesen meg vagyok elégedve.

Az elnök megkérdezi a harmadikat is, mi az ő szerepe.

— Nekem az a szerepem, hogy megtámadjam a kormányt, mert kedvezőtlen feltételek mellett vett fel kölcsönt, holott az ország pénzügyi helyzete különben is igen nehéz.

— Mit válaszol erre a kormány?

— A kormány azt válaszolja, hogy pénzre van szüksége.

— Erre te?

— Erre én azt mondom, hogy ez a nyomós ok teljesen meggyőzött, és meg vagyok elégedve a válasszal.

— Hát te? — kérdi a negyediket.

— Kérdést intézek a hadügyminiszterhez: miért éhezik a katonaság?

— Mit fog ő válaszolni?

— Nincs mit ennie!

— És te erre?

— Meg leszek elégedve a válasszal.

— Leülhetsz.

Így kérdezi ki a többi ellenzékit is, aztán meg a képviselőházi többséget.

— Aki megtanulta a szerepét, dicséretet kap, aki nem tanulta meg, tilos megjelennie az ülésen.

Az országban uralkodó kedvezőtlen helyzet miatt a képviselőház első ülésén a legsürgősebb ügyek intézéséhez fogott hozzá. A kormány szintén helyesen fogta fel a feladatát, és nem vesztegette az időt jelentéktelen kérdésekre, hanem azonnal elfogadásra ajánlotta a hadiflotta rendezéséről szóló törvényt.

Amikor ezt meghallottam, kérdéssel fordultam az egyik képviselőhöz:

— Sok hadihajójuk van önöknek?

— Dehogy.

— Hány van összesen?

— Egyelőre egy sincs!

Megrökönyödtem. A képviselő észrevette, és szintén csodálkozva kérdezte:

— Ön miért csodálkozik?

— Hallom, törvényt hoztak…

— Igen — szakított félbe —, törvényt hoztunk a flotta rendezéséről, szükség volt rá, mert mind a mai napig nem volt ilyen törvényünk.

— Van tengere Kínlódiának?

— Egyelőre nincs.

— Minek akkor a törvény?

A képviselő elmosolyodott, és megjegyezte:

— Országunkat egykor két tenger határolta, tisztelt uram, nemzeti célkitűzésünk pedig az, hogy Kínlódia megint az legyen, ami volt. Ön is látja, hogy erre törekszünk.

— Az más — mondtam bocsánatkérően. — Most már értem, és mondhatom, hogy Kínlódia csakugyan nagy és hatalmas lesz, ha ily őszintén és alaposan gondoskodnak róla és ily bölcs, hazafias kormányzata lesz, mint a mostani.

(Következő)

Kínlódia (9/12)

(Előző)

A közoktatási minisztériumban csupa megrögzött tudós ül. Itt csakugyan alapos és körültekintő munka folyik. Még a legjelentéktelenebb iratnak a puszta megfogalmazása is tizenöt vagy húsz napig tart, de persze, ügyelnek ott a nyelvi apróságokra is, a különböző esetekre, raggal és rag nélkül.

Belenéztem az iratokba.

Egy igazgató például ezt írja:

„A Közoktatási Miniszter Úrnak

E gimnázium tanerői nem kaptak fizetést immár három hónapja, s ennek folytán olyan anyagi helyzetbe kerültek, hogy kenyerük sincs. Ez nem tűrhető tovább, mert ezzel lerombolják a tanerők, sőt maga a tanítás tekintélyét is.

Tisztelettel kérem a Miniszter Urat, minél előbb járjon közbe a Pénzügyminiszter Úrnál, hogy sürgősen rendelje el legalább három havi fizetés folyósítását”.

Az akta hátán ez áll:

„Közoktatási Minisztérium

Pn. 5860

891. II. I.

A … i gimnázium igazgatója háromhavi fizetés folyósítását kéri a taperők részére.”

Alatta kézírással az előadó véleménye:

„A stílus rossz. A szórend nem felel meg a nyelvtani szabályoknak. Idegen szavak: tűrhető és sürgősen.”’ (Ezeket a szavakat piros ceruzával húzták alá.)

Alatta a miniszter sajátkezű írása (csúf, olvashatatlan írás, ugyanis mihelyt valaki miniszter lesz, abban a pillanatban elváltozik a keze írása):

„Továbbítandó a közoktatási tanácsnak véleményezésre”.

Alatta újabb kézírás:

„1891. III. 2.

Legfelső Közoktatási Tanács

(Mindössze egy közoktatási tanács volt, bár a fentiből az ember azt gondolhatná, hogy legalább harminc alsóbb tanács létezett.)

Mellékelten a t. Tanács elé terjesztjük a … i gimnázium igazgatójának kérvényét abból a célból, hogy a t. Tanács vizsgálja ki a nyelvtani hibákat, a mondattani és stilisztikai jellegzetességeket, majd véleményezéssel minél előbb juttassa vissza a közoktatási minisztériumhoz további használatra.

A miniszter rendeletéből stb.

(aláírás)”

Tekintettel az ügy sürgősségére, a Legfelső Közoktatási Tanács már tizenöt nap múlva összeült. Egyebek között ez az ügy is napirendre került, és a tanács úgy döntött, hogy két szakértőre bízza a véleményezést. Kijelöltek két személyt, jegyzőkönyvbe iktatták a döntést, és a végrehajtást az ügyvezetőre bízták.

Következnek a szakértőkhöz intézett levelek:

„Tisztelt Uram!

A Közoktatási Miniszter Úr PN. 5860 számú ez év III. 2-i keltezésű leirata és a Legfelső Közoktatási Tanács ugyanez év III. 17-én tartott ülésén hozott Sz. sz. 2 számú döntése értelmében tisztelettel felkérem Önt, hogy tanulmányozza át a … i gimnázium igazgatójának kérelmét nyelvtani, mondattani és stilisztikai szempontból, s erről minél rövidebb határidőn belül részletes beszámolót terjesszen a Tanács elé.

Fogadja ezúttal is mély tiszteletem kifejezését.

A Legfelső Közoktatási Tanács

elnöke”

A másik szakértő azonos tartalmú leveles kapott.

Két hónap múlva a Közoktatási Tanácshoz érkezett a két szakértő részletes, szakvéleménye az igasgató kérvénye ügyében. A beszámoló így kezdődik:

„Legfelső Közoktatási Tanács

Megvizsgáltuk ét áttanulmányoztuk a … i gimnázium igazgatójának kérvényét, ét tisztelettel beterjesztjük a Tanács elé következő véleményünket:

A természetben minden a fokozatot fejlődés és tökéletesedés törvényének van alávetve. Mint ahogyan a kezdetleges algákból fokozatos fejlődéssek és tökéletesedéssel hosszú évszázadokon át bekövetkezett az emberi test, azaz a legbonyolultabb élő szervezet kialakulása, ugyanúgy a nyelv fejlődése is az artikulátlan állati hangokkal kezdődött, majd hosszú évszázadokon át a mai modern nyelvek tökéletes formájának fokát érte el.

Ahhoz, hogy a kérdést minél jobban és áttekinthetőbben vezethessük le, a következő sorrendet vesszük alapul:

I. Általános rész

  1. A beszéd és annak keletkezése
  2. A mai nyelvek eredete
  3. A közös gyökerek (szanszkrit)
  4. A nyelvek főbb csoportjai
  5. Részlet az összehasonlító nyelvészetből
  6. A nyelvtudomány története
  7. A nyelvtudomány általános fejlődése

II. Nyelvünk és fejlődésének törvényei

  1. Ősi eredete (történelmi rész)
  2. Rokonnyelvek
  3. A testvér- és rokonnyelvek közös és eltérő tulajdonságai
  4. A közös nyelv tájszólásai az őshazában külön nyelvekké fejlődnek
  5. Nyelvünk tájszölázai

III. Az igazgató kérvénye

  1. A kérvény eredete és története
  2. A kérvényben használt nyelvezet jellegzetességei, összehasonlítva a régi kínlódiai nyelvvel, ősi okmányok alapján… ”

És igy tovább. Ki tudná mindézt észben tartani! Jobban mondva, azt se tudom, hogy jól jegyeztem-e meg a fentieket is.

Ezek után következik a szakszerű magyarázata minden egyes pontnak a meghatározott sorrend szerint, majd sok, nagyon sok sűrűn teleírt ív után következik a tűrhető szó, mégpedig így:

„Tűrni, ige, főn. szanszkr, dharh duhorh, ugrani, ugrándozni szaladozni (lásd III. c. 15, 114, 118 b H. C. xx/m = pl. dönti, r. duti, gr. I. canto, cantare, provoco, provocere (sic) K. 3 x b, hívni, csengetni, nesz, vad (Lásd: felbőszült a vad tigris, Gy. L. P. 18.) = Őz ugrott a bokor mögül = tűrendő, tűrhető, tűrhetetlen (N. 16. B. Z. C. H. O. 4. Gy. D. 18,5 kötet. III. Lásd a példát: Tizenhét seb vérzett a hős testén).”

Ennélfogva kiderül, hogy a tűrhető szó idegen, nemzetünk szempontjából káros, tehát ki kell küszöbölni.

Hasonló módon következik a sürgősen szó magyarázata is, ugyanazzal a következtetéssel.

Utána áttérnek a szórendre általában, külön pedig az igazgató kérvényében, ét szakszerű megjegyzéseket tesznek erre is …

Végül: A stílusról és a kérvény stílusának jellegzetességeiről néhány ívnyi zárószóval:

„Párhuzam az iskolaigazgató kérvényének és Homérosz Iliászának nyelvezete és stílusa között” (Arra a következtetésre jutottak, hogy Homérosz stilusa sokkal jobb).

„Mindezek alapján — zárták véleményüket á szakértők — véleményünk ez: a kérvényt vissza kell juttatni a …i gimnázium igazgatójához, hogy megjegyzéseink értelmében lelkiismeretesen javítsa át, utána pedig meg lehet tenni a kérvényben feltüntetett szükséges intézkedéseket. ”

Egy teljes hónap letelte után összeült a Tanács, áttanulmányozta a beszámolót, és határozatot hozott, miszerint a kérvényt vissza kell küldeni az igazgatónak, hogy a szakértők megjegyzései értelmében javítsa ki, és újfent terjessze fel a minisztériumhoz, további intézkedés végett. A szakreferens uraknak fejenként 250 dinár tiszteletdíjat állapítottak meg, mely összeg a közoktatási hivatalnokot özvegyeinek nyugdíjalapjából vagy pedig az irodaszolgák fizetési alapjából folyósítandó.

Véleményét a Tanács tisztelettel a miniszter elé terjesztette, további ügyintézés végett.

A kérvényt ezután a mellékelt véleményezéssel együtt a minisztérium visszaküldte az igazgatónak, hogy a szakértői megjegyzéseket és kifogásokat figyelembe véve javítsa át…

Ilyen alaposan, szakszerűen tárgyalnak itt minden ügyet, és hónapokon át le- és felterjesztik az iratokat mindaddig, amíg akár a legkisebb nyelvtani hibát is kijavítják, s csak azután látnak hozzá az ügy intézéséhez. A temérdek levelezés folytán a legkisebb irat is oly nagyra nő, hogy á hátadon se bírod elvinni.

Minthogy a minisztérium valamennyi hivatalnoka író, természetesen könyveket írnak; csak a miniszter úr nem ír semmit. Őt nem is mertem meglátogatni, mert mindenki azt bizonygatta, hogy ne vetemedjek ilyen arcátlan kísérletre, ha kedves azI életem. A miniszter úr, mondják, minduntalan tornászik, nagyon haragos ember, és szeret verekedni.

Mesélik, hogy egyszer az egyházfővel is összeverekedett. Az egyházfő szintén jó tornász, szenvedélyes lovagló, de haragos ember, és ugyancsak szeret verekedni. Egyszer a templomban bottal vert fejbe egy papot, nem tudni, miért. Általában azt hiszik, haragos természete onnan ered, hogy sokat olvasta a szent könyveket, minélfogva nem veszik rossznéven és nem is vetik szemére kirohanásait.

Első ízben valami lóverseny miatt ütközött össze a miniszterrel, aztán következett sok más vallási és közoktatási kérdés is, amelyektől az ifjúság helyes nevelése függött. Például: az egyházfő azt követelte, hogy a hittankönyvekbe okvetlenül iktassanak be egy részt a csikók neveléséről is, a miniszter pedig azt követelte, hogy ehelyett inkább az úszásról írjanak. Ezekben a fontos kérdésekben egyik sem akart engedni, és az ügy odáig fajult, hogy látni sem bírták egymást. A miniszter, csak hogy borsot törjön az egyházfő orra alá, elrendelte, hogy a lovat még az állattanban sem szabad megemlíteni, s ez undok állat helyett, amikor a tanrendben sor kerül rá, az úszásról kell előadni.

A tankönyvek módosítása azonban részletkérdés csupán, mert a tankönyveket, sőt az egész tanrendet is minden másnap módosítják.

Aki csak a közoktatásban működik, tankönyvet ír. Ezenkívül már mindegyik írt valami hasznos könyvet is a diákok jutalmazására, vagy kötelező olvasmányt a jó gyerekeknek.

A tankönyvek, jobban mondva íróik, várják, hogy sorra kerüljenek. Sok embert kell anyagilag megsegíteni, ennélfogva a tankönyvek kéziratát megvásárolják, kinyomtatják, és kötelező olvasmányul ajánlják az iskoláknak. A miniszter előbb legjobb barátait és rokonait elégíti ki. Alig fogadják el azonban az egyik tankönyvet, és a diákok meg is vásárolják, másnap már egy másik, jobb barát hoz új tankönyvet a miniszterhez, és természetesen annak is szívességet kell tenni. Ugyanaznap megy a körirat:

„Minthogy a hosszú használatban kitűnt, hogy ez és ez a tankönyv ebből és ebből a tantárgyból alkalmatlan, a közoktatás érdekében az eddigi tankönyvet ki kell vonni a forgalomból, és ezentúl emez a tankönyv használandó … (Az író nevét elfelejtettem).”

Szerettem volna látogatást tenni az igazságügyminiszter úrnál is, de nem tartózkodott az országban. Pont akkor szabadságon volt, külföldön tanulmányozta a süketnéma gyermekek iskolarendszerét, ugyanis a kormány komolyan foglalkozott avval a gondolattal, hogy néhány ilyennemű iskolát létesít Kínlódiában, hogy ezzel is enyhítse némileg az ország zilált anyagi helyzetét. Minthogy ez az igen fontos és jelentős ügy nem tűrt halasztást, nyomban megtették a legsürgősebb lépéseket. Azonkívül, hogy az igazságügyminisztert az ilyennemű iskolák tanulmányozása céljából külföldre küldték, persze nagy fizetési pótlékkal, azonnyomban kinevezték a süketnémák új iskolájának igazgatóját is, természetesen nagy fizetéssel és reprezentációs pótlékkal. Kinevezték a tanárokat is, és megkezdték egy nagy épület építését, ahol majd az igazgató lakik. Természetesen kinevezték az intézet gazdasági főnökét, orvosát, felügyelőjét, pénztárosát, alpénztárosát, írnokát, három-négy másolót és néhány iskolaszolgát is. Az igazgatótól áz irodaszolgákig valamennyien szorgalmasan vették fel a fizetést, és türelmetlenül várták a munka kezdetét — az igazgató kivételével, aki itt-ott már megsúgta, hogy egyik i miniszter rokona révén kijárja, hogy az intézetbe csak makk egészséges gyerekeket vegyenek fel.

Az intézet, jobban mondva a hivatalnokok, hiszen az intézet még nem is létezett, az igazságügyminisztérium irányítása alatt állt, mert a közoktatási miniszter kijelentette, hogy neki semmi köze a „különféle süketekhez”.

Az igazságügyminisztemek nem is volt más gondja, mint a süketnéma gyermekek iskolájával való törődés, az igazságügyminisztérium ügyeit tehát a hadügyminiszter intézte, a hadügyminiszter dolgát pedig a közoktatásügyi miniszter végezte, aki különben is gyűlölte a könyveket és iskolákat, s közoktatási ügyekben a felesége helyettesítette, akiről köztudomású volt, hogy a bűnügyi regényeket és a csokoládéfagylaltot szereti.

(Következő)

Kínlódia (8/12)

(Előző)

Jóllehet az volt a szándékom, hogy előbb a közoktatási minisztert keresem fel, a legutóbbi kellemetlen események miatt arra voltam kíváncsi, mit szól mindehhez a hadügyminiszter. Még aznap meglátogattam.

A hadügyminiszter, lapos mellű, apró kezű, alacsony, töpörödött emberke, épp akkor fejezte be mindennapi imáját.

Irodájában ánizs és tömjén illata terjengett, mint valami templomban, asztalán pedig egy rakás régi, megsárgult imakönyv hevert.

Már-már azt hittem, hogy tévedésből rossz helyre jöttem, de a miniszter úr törzstiszti egyenruhája meggyőzött, hogy nem tévedtem.

— Bocsánat, uram — szólalt meg ájtatos, vékony hangon —, épp most fejeztem be szokásos imámat. Munka előtt mindig ezt teszem, de különösen most kell imádkoznom, amikor drága hazánk déli részén oly kellemetlen események játszódnak le.

— Ugyebár, ha az anuták továbbra is folytatják a betöréseket, kitörhet a háború is? — kérdeztem.

— Ugyan kérem! Semmilyen veszély nem áll fenn!

— Szerintem, miniszter úr, mar maga az is veszélyt jelent, hogy az anuták az országnak egy nagy területén gyilkolnak és fosztogatnak.

— Gyilkolnak, az igaz, de mi nem lehetünk oly műveletlenek és vadak, mint… Hű, de hideg van itt, mintha huzat volna! Hányszor mondtam azoknak az átkozott szolgáknak, hogy az én szobámban legalább, 16,5 fok meleg legyen, hiába… — terelte el a szót a megkezdett témáról a miniszter úr, és csöngetett a szolgáért.

Az irodaszolga belépett és meghajolt, úgyhogy a mellén lévő kitüntetések megcsörrentek.

— Hát nem megmondtam magának, az isten szerelmére, hogy nálam mindig tizenhat és fél fok legyen a hőmérséklet! Itt azonban hideg van. Meg aztán huzat is van. Az ember megfagy itt.

— Tessék megnézni, miniszter úr, a hőmérő tizennyolc fokot mutat! — rebegte az irodaszolga, és udvariasan méghajolt.

— Akkor jó! — mondta a miniszter megelégedve. — Elmehet.

Az irodaszolga újra mélyen meghajolt, és távozott.

— Ez az átkozott hőmérséklet rengeteg gondot okoz, higgye el. Pedig a katonaság számára a hőmérséklet a legfontosabb. Ha a hőmérséklet nem megfelelő, a hadsereg nem ér semmit… Reggel óta készítek egy köriratot az összes parancsnokságokhoz… Hallgassa csak, felolvasom:

„Minthogy az utóbbi időben az anuták mind gyakrabban törnek be hazánk déli határain, megparancsolom, hogy a katonák mindennap közösen, parancsra imádkozzanak a mindenható istenhez, dicső őseink vérével öntözött, drága és édes szülőföldünk megmentéséért. Erre az alkalomra a szükséges imát a tábori pap választja ki, de az imát meg kell toldani a következő szöveggel: „Adja a jóisten, hogy az anuták vad erőszakának áldozatául esett békés ét tisztességes polgárok a mennyországba jussanak! Nyugodjanak békében!” Ezt a szöveget valamennyi katona és tiszt köteles egyszerre mondani, de természetesen ájtatos, remegő hangon. Azután valamennyien kötelesek kiegyenesedni, kevélyen és büszkén felemelni fejüket, ahogy hazánk bátor fiaihoz illik, és háromszor harsányan kiáltani trombitaszó és dobpergés kíséretében: „Éljen Kínlódia, le az anutákkal!” Ügyelni kell azonban, hogy mindez kecsesen és vigyázva történjék, mert hazánk sorsa függ tőle. Miután mindezt veszélytelenül lebonyolítják, néhány század, zászlók alatt, diadalmasan végigmenetel az utcákon, s a katonák harsány, harcias zeneszó mellett oly keményen lépkedjenek, hogy minden lépésnél az agyvelejük is megrázkódjék. Minthogy az ügy sürgős, parancsomat azonnal és pontosan hajtsák végre, és tegyenek részletes jelentést róla… Egyúttal szigorúan megparancsolom: a kaszárnyákban különös figyelmet fordítsanak a hőmérsékletre, hogy ezzel a hadsereg fejlesztésének leglényegesebb feltétele biztosítva legyen.”

— Ennek a köriratnak bizonyára sikere lesz, csak ha idejekorán eljut hozzájuk — mondtam.

— Siettem is, és, hálistennek, sikerült táviratilag leadni a parancsot, egy órával az ön érkezése előtt. Ha okos előrelátással nem siettetem a dolgot, sok kellemetlenség származhatott volna belőle.

— Önnek igaza van! — mondtam, csak hogy mondjak valamit, jóllehet fogalmam sem volt, milyen kellemetlenség származhatott volna ebből az ügyből.

— Így van ez, uram, így. Ha én mint hadügyminiszter nem így cselekszem, valamelyik délvidéki katonai parancsnok esetleg arra vetemedik, hogy fegyverrel siet polgáraink segítségére, és esetleg még az anuták vérét is ontották volna. Tisztjeink valamennyien azt hiszik, hogy ez volna a legjobb módszer, mert ők nem akarnak mélyebben és körültekintőbben gondolkozni. Először is mi, a mai kormány, békeszerető, vallásos külpolitikát folytatunk, nem akarunk embertelenül eljárni az ellenséggel szemben. Azért pedig, hogy ők vadállati módon járnak el velünk szemben, az úristen örök kínokkal és fogcsikorgatással bünteti majd őket tüzes pokol fenekén. A másik dolog, tisztelt uram, szintén fontos, az, hogy a mi kormányunknak nincsenek hívei a nép körében, ennélfogva a hadsereg nekünk a belső politikai ügyek intézésére szükséges. Ha például valamelyik község az ellenzék kezében van, fegyveres erőt kell használnunk, hogy e sokat szenvedett ország árulóit megbüntessük, és a hatalmat a mi emberünknek adjuk át…

A miniszter úr köhintett, mire én átvettem a szót.

— Ez mind igaz, de mi lesz, ha az anuta csapatok betörései nagyobb méreteket öltenek?

— Ohó, akkor mi is komolyabb lépéseket teszünk!

— Engedje meg, hogy megkérdezzem, miniszter úr, mik az elképzelései ez esetben.

— Komolyabb intézkedésekét foganatosítanánk, de persze szintén óvatosan, bölcsen és megfontoltan. Kezdetben elrendelnénk, hogy ismét országszerte hozzanak éles hangú tiltakozó határozatokat, s ha ez sem segít, akkor, istenemre mondom, haladéktalanul, egy percet sem vesztve, hazafias lapot kellene indítanunk kizárólagosan honszerető irányzattal, s ennek a lapnak a hasábjain szigorú, sőt gúnyos cikkek sorozatát közölnénk az anuták ellen. De isten óvjon bennünket ettől a balszerencsétől! — mondta a miniszter, és ájtatosan keresztet vetve, forró imákat mormolt.

Bár engem egyáltalán nem fogott el az ájtatos, vallásos érzés, a társaság kedvéért többször keresztet vetettem én is, s közben furcsa gondolatok kergetőztek a fejemben:

„Furcsa ország! — gondoltam. — Amott emberek pusztulnak, itt meg a hadügyminiszter imákat szerkeszt és hazafias lap indítását tervezi! Hadseregük engedelmes és bátor, ezt megannyi háborúban bebizonyította, akkor hát miért nem vezényelnek ki egy osztagot a határra, hogy elhárítsa a veszélyt?”

— Ön talán furcsállja a tervemet, uram? — szakította félbe gondolataimat a miniszter.

— Bizony, furcsállom! — válaszoltam akaratlanul, noha rögtön meg is bántam ezt a meggondolatlan kijelentést.

— Ön, kedvesem, nincs kellőképpen beavatva az ügyekbe. Itt nem az a fontos, hogy az országot védjük, hanem az, hogy a kormányt megőrizzük. A legutóbbi kormány egy hónapig tartotta magát, mi pedig csak két-három hete vagyunk uralmon. Nem bukhatunk meg szégyenteljesen! Helyzetünk minduntalan inog. S természetesen minden intézkedést meg kell tennünk, hogy minél tovább helyünkön maradjunk.

— Mit tesznek?

— Azt tesszük, amit eddig is tettek a többiek! Minden napra tartogatunk valami meglepetést, ünnepséget rendezünk, most pedig, minthogy az ügyek rosszul állnak, valami összeesküvést kell kiagyalnunk. Nálunk ez nem nehéz. És ami a legfőbb, a nép már annyira megszokta, hogy olykor, bár nálunk szolgaian engedelmes mindenki, ha csak néhány napig késünk is az ellenzék letörésének ezzel a leghatékonyabb eszközével, csodálkozva teszi fel a kérdést: „Mi az? Hát nincs semmilyen összeesküvés?” Így hát a meglepetések miatt, az ünnepségek és összeesküvések miatt nekünk a hadsereg elsősorban belső célokra szükséges. Az, hogy ott emberek pusztulnak, tisztelt uram, egészen mellékes, számomra az a fő, hogy a sürgősebb és az ország szempontjából hasznosabb ügyeket intézzem, mint az olyan badarságot, hogy az anutákkal verekedjünk. Úgy látom, az ön véleménye ez esetben nem eredeti. Sajnos tisztjeink és katonaságunk is így gondolkodik, de a mostani kormány tagjai, azaz mi, jóval mélyebben, józanabbul tekintünk a dolgokra!

— Igenám, de vajon lehet-e fontosabb feladata a hadseregnek az idegen csapatok gonosztetteitől szenvedő családok védelménél, a haza védelménél? Mert ugyebár, miniszter úr, ugyanaz a vidék fiait adja a katonaságnak, szívesen adja, mert a katonaságban látja oltalmát — mondtam a miniszter úrnak elég haragosan, jóllehet ezt nem kellett volna mondanom, de az emberrel megtörténik néha, hogy összevissza beszél, mintha bolondgombát evett volna.

— Ön azt hiszi, uram, hogy a katonaságnak nincs fontosabb, kötelessége? — szólt a miniszter úr halk, szemrehányó hangon, s közben fejét csóválta rosszallóan, szomorúan és kissé megvetően, aztán lekicsinylően végigmért tetőtől talpig.

— Ön azt hiszi? — ismételte fájdalmasan sóhajtva.

— De kérem… — kezdtem, pedig magam sem tudtam, mit akartam mondani, mire a miniszter emelt hangon, minden egyes szótagot hangsúlyozva, félbeszakított:

— Hát a parádék? — tette fel a fontos és meggyőző kérdést.

— Milyen parádék?

— Hogy lehet ilyet kérdezni? Ez igazán fontos ügye az országnak! — pattant fel a különben higgadt és vallásos miniszter úr.

— Bocsánat, nem tudtam — hebegtem.

— Nem tudta?!… Ugyan már! Folyton magyarázom önnek, hogy a különböző fontos meglepetések miatt az országnak szüksége van ünnepségekre és parádékra! Hadsereg nélkül ez nem valósítható meg. A hadseregnek egyelőre ez a legfőbb feladata. Hadd törjenek be az ellenséges csapatok, nem fontos. Az a fő, hogy parádézzunk az utcákon, trombitaszóval. Ha pedig csakugyan komoly veszély fenyegetné az országot kívülről, akkor talán a külügyeket intéző miniszter úr is gondot viselne róla, ha véletlenül nincs a családi ügyeivel elfoglalva. Sok gyereke van szegénynek, bár az állam nem hagyja cserben az érdemes embereket. Fiúgyermekei, tudja, igen rosszul tanulnak, mit tehettünk mást, állami ösztöndíjat kaptak. Így van ez rendjén. Leánygyermekeiről is gondoskodik az állam. Hozományt kapnak államköltségen, vagy pedig magas állást adunk a vőlegénynek, aki hajlandó elvenni a miniszter leányát, persze olyan állást, amilyet különben soha életében nem kaphatna.

— Szép az, ha becsülik az érdemeket! — mondtam.

— Nálunk ez egyedülálló. Ebben nincs párunk a világon. Ha valaki miniszter volt, jó vagy rossz miniszter, mindegy, a hálás állam mindig gondoskodik a családjáról. Nekem például nincsenek gyermekeim, de az állam külföldre küldi az unokaöcsém feleségét festészetet tanulni.

— Van tehetsége a fiatalasszonynak?

— Ugyan, eddig nem is festett soha, de lehet, hogy sikerül neki. Vele megy majd a férje is, az unokaöcsém, aki szintén állami ösztöndíjat kapott. Igen komoly, szorgalmas ember. Nagy reményeket fűzünk hozzá.

— Fiatal házasok?

— Fiatalok még, jól tartják magukat, a férfi hatvanas, a nő ötvennégy éves.

— Az ön tisztelt unokaöccse bizonyára tudományos munkával foglalkozik?

— Hogyne! Zöldséget árul, de szeret regényeket olvasni, az újságot pedig szinte habzsolja, ahogy mondani szokás. Minden újságunkat olvassa, hogy a tárcákról és a folytatásos regényekről ne is beszéljek, legalább húszat elolvasott eddig. Földtant fog tanulni külföldön.

A miniszter úr hallgatásba merült, elgondolkozott, és a kardján függő rózsafüzért morzsolgatta.

— Ön meglepetéseket emlegetett, miniszter úr — emlékeztettem a megkezdett beszélgetésre, minthogy az unokaöccse és annak felesége egyáltalán nem érdekelt.

— Igen, igen, persze, kissé eltértem beszélgetésünk fonalától. Igaza van. Nagy meglepetést tartogatunk, aminek jelentős politikai hatása lesz.

— Ó, bizonyára nagyon jelentős dolog. Megtudhatnék valamit előre? — kérdeztem kíváncsian.

— Miért ne, kérem? Már bejelentettük a népnek is. Az egész nép készül a nagy vigalomra, s minden pillanatban várja a fontos esemény bekövetkezését.

— Valami nagy öröm lesz ez az ország részére?

— Ritka öröm. Az egész nép örvendezik majd, és ujjongva üdvözli á kormány bölcs, hazafias intézkedését. Másról nem is beszélnek, nem is írnak most nálunk. Csak arról á szerencsés esetről, amely rövidesen bekövetkezik.

— Bizonyára mindent előkészítettek, hogy az a bizonyos szerencsés eset okvetlenül bekövetkezzek, nemde?

— Erről még nem gondolkoztunk alaposabban, de nincs kizárva a lehetőség, hogy csakugyan bekövetkezik a szerencsés eset. Ön bizonyára ismeri azt a régi, régi mesét, amikor egy országban a hatóság bejelentette az elégedetlen népnek, hogy nemsokára megjelenik egy nagy lángész, maga a megváltó, aki megmenti a hazát az adósságoktól, a rossz kormányzattól és minden gonosztól és nyomortól, a népet pedig jobb útra téríti, és boldogabb jövőbe vezeti. És lám, a rossz hatóságok és a rossz kormányzat miatt felháborodott és elégedetlen nép egyszerre megnyugodott, és nagy vigalom kezdődött az egész országban… Ön igazán sohasem hallotta ezt a régi mesét?

— Nem hallottam, de igen érdekes. Mesélje tovább!

— Szóval, mint már mondtam, öröm és vigalom kezdődött az egész országban. Sőt a nép egy nagygyűlésen kimondta azt is, hogy közadományokból gyűjtött pénzen vásároljanak nagy birtokokat és építsenek palotákat, amelyekre felvésik: „A nép ajándéka megmentőjének, a nagy lángésznek”. Rövid idő alatt mindezt elvégezték, előkészítették, s már csak a megváltó megjelenését várták. Még nevet is adott neki a nép, általános, nyílt szavazással.

A miniszter úr elhallgatott, elővette a rózsafüzért, és lassan morzsolta a szemeiket.

— És megjelent a megváltó? — kérdeztem.

— Nem.

— Soha?

— Ha jól tudom, soha! — válaszolt a miniszter közönyösen, mintha a mese tovább nem is érdekelte volna.

— Miért?

— Ki tudja azt!

— Semmi különös nem történt?

— Semmi.

— Furcsa! — jegyeztem meg.

— A megváltó helyett nagy jégverés volt abban az évben, és elverte az ország egész termését! — magyarázta a miniszter, és nyugodtan vizsgálta a rózsafüzér borosttyán szemeit.

— Hát a nép? — kérdeztem.

— Melyik nép?

— Annak az országnak a népe, amelyről az érdekes, mese szól.

— Nem szólt semmit.

— Semmit?

— Miért szólt volna?… A nép így szokta!

— Szép kis csoda! — mondtam.

— Nono, ha úgy vesszük, a népnek mégis haszna volt belőle!

— Haszna?

— Természetesen!

— Nem értem!

— Egyszerű… A nép legalább három hónapig örömben és boldogságban élt.

— Ez igaz! — mondtam, szégyellve, hogy ez az egyszerű magyarázat nem jutott eszembe.

Sokat beszélgettünk még különböző ügyekről, s a miniszter úr egyebek között megjegyezte, hogy az említett szerencsés esemény alkalmából még aznap nyolcvan új tábornokot nevez ki.

— Mennyi van most? — kérdeztem.

— Van elég, hálistennek, de ezt meg kell tennünk az ország tekintélye érdekében. Képzelje, hogy hangzik ez: nyolcvan tábornok egy nap alatt!

— Ez imponál — válaszoltam.

— Természetesen! Minél több pompa és lárma ez a legfontosabb!

(Következő)